Az európai utas rendszerint úgy érkezik Indiába, hogy szinte semmit nem lát belőle. Valami különös összeesküvés folyományaként a repülőjáratok általában délután indulnak Frankfurtból, Párizsból, Rómából és egyéb nyugati légikikötőkből, s maguk mögé gyűrve a több mint ötezer kilométert, késő éjjel, esetleg kora hajnalban landolnak Delhi vagy Bombay (régi-új nevén Mumbai) betonján. A kába utazó szemét meresztve keresi a fogódzókat: látszik-e a Vörös Erőd vagy a Kutab Minár, megvan-e még India kapuja a bombayi kikötőben – ám ezek helyett be kell érnie a sötétben itt-ott felvillanó apró fényekkel, amelyek fölé – az egészet még titokzatosabbá téve – vékony füstből és finom porból fátylat von a forró indiai éjszaka. Tipp: interjú a szerzővel>> Nagy idők tanúja

Írta: Farkas József György 

Ambassador-taxi

Azután, túlesve a hivatalos formaságokon, kilép a légkondicionált csarnokból, s ha nem várták ismerősei, máris megkezdődik a Nagy Kaland. Időközben – hála az elhúzódó útlevél- és a még vontatottabb vámvizsgálatnak – felkelt a nap, ezernyi színt csiholva elő a korábbi sötétszürke masszából. Soha nem látott, pazar virágok körül úgy röpködnek a törpepapagájok, mint felénk a verebek, tarka turbános férfiak, szivárványos szárikban pompázó nők sietnek a dolguk után, vagy éppen érdeklődve bámulják az érkező idegeneket. Az ipari műemléknek számító, fekete-sárgára festett Ambassador-taxik vezetői megvívják csatájukat a tétova vendégért, majd a megkaparintott bőröndöt diadallal bevágva a kocsiba elindulnak zsákmányukkal – az utassal – a szálláshely és újabb élmények felé.

A brit gyarmati idők egyik máig élő maradványa a baloldali közlekedés. Ez Újdelhi széles, kő- küszöbökkel elválasztott útjain még működik is úgy-ahogy, másutt viszont mindenki arrafelé igyekszik előre jutni, ahol erre mód és hely kínálkozik. A kereszteződések egyfajta jellemszilárdsági próbának vetik alá a közlekedőket: a járművezetők kőarccal, méltóságteljesen előreszegett tekintettel robognak bele az áttekinthetetlen kavalkádba, s az esetek túlnyomó többségében sértetlenül ki is keverednek onnan. Nem számít, hogy az illető egy autó védettebb utasterében hajtja végre a manőversorozatot, vagy riksát, motort, netán kerékpárt vezet, a nyugodt fatalizmus általánosan jellemző. A kétkerekűk hátsó ülésén meghúzódó feleség és gyerek sem látszik idegesnek. A külföldi viszont eleinte görcsöt kap a szorongástól, később mindenbe beletörődve hagyja magát sodortatni az eseményekkel. Mert az indiai utcán zajlanak az események.

Operatőrök szerint elegendő egy-egy forgalmasabb pontra kiállítani egy kamerát, megnyomni az indítógombot, s utána nyugodtan el lehet menni alkudozni a közeli bazársorra – mire visszaér, kész a film. A mindenütt jelen lévő mozgó árusok a füstölőpálcikától a zsebkendőkészleten át a friss gyümölcsig mindent megpróbálnak eladni, főleg az autóban vagy riksában ülőknek, akik számukra nyilvánvalóan gazdag emberek, tehát potenciális vevők. Felbukkan a kígyóbűvölő, aki kobra és mongúz párviadalára csábítja a megszeppent turistát. A fennmaradó időt a koldusok töltik ki: angolnaként mozogva a forgalom örvényében, esetenként szörnyű sebeiket mutogatva igyekeznek néhány nyomorult pajszára szert tenni. A járda szélén – illetve (mert járda koránt sincs mindenütt) az úttest és a házfal között – kerékpárszerelő igyekszik életre varázsolni ügyfele bringáját, mellette az utcai borbélymester borotválja simára áldozata üstökét, majd laza mozdulattal önti ki a lavórból a szappanhabos lét, egyenesen a mindenütt lődörgő kóbor kutyák közé.

A közelben elsétáló ösztövér tehenet már nem sérti meg ily módon: a szent állat politikai szimbólum is, jobb békén hagyni. A szarvasmarhák tisztában lehetnek privilegizált helyzetükkel, kimért léptekkel bandukolnak a forgalomban, akár le is fekszenek az utca közepére (a járművek pedig türelmesen kerülgetik őket), sőt a belvárosi parkokba is bejárnak. Itt öntözik a pázsitot, így akkor is találni legelnivalót, amikor a monszun előtti eszeveszett hőségben minden növény kiég, s a füvet nem lelő állatok a szélsodorta újságpapírok rágcsálásával igyekeznek becsapni a bendőjüket. 

Az utóbbi esztendőkben – különösen a nagyobb városokban – kevésbé látványos a nyomor, annál kihívóbb a gazdagság. A ragyogó bankközpontok, irodaházak, a minden luxusigényt kielégítő szállodák közül kizavarják a kéregetőket, a faluról felmenekült nehézéletűeket, akik többsége a hivatalosan nem létező kasztrendszer legalsó bugyrából, az érinthetetlenek közül verbuválódik. E vonatkozásban szomorú kivétel Kalkutta, amit az angolok – lévén ez akkor Brit-India fővárosa – úgy kétmillió lakosra méreteztek, ám ma 15-20 milliónyian élnek benne. Itt valóban olykor lépni sem lehet az utcán, a kontrasztok egyébként is úton-útfélen mellbe vágják az embert. A belvárosi járdákon esténként szorosan egymás mellé fekszenek a hajléktalanok, s néhányan közülük reggel már fel sem kelnek többé...

Tőlük pár lépésre az indiai sztár-hotel bejáratánál egyenruhás délceg szikh segíti ki a Mercedesből az ordítóan gazdag törzsvendéget, aki a márvány előcsarnokon átsétálva a szálloda udvarán lévő türkizszínű medence partján, sudár pálmafák tövében fogyasztja el szokásos jeges whiskyjét. Mintha nem is azonos bolygón járnánk, holott csak pár tucat méter a távolság. Nem véletlen, hogy Kalkuttában – ami nagy ipari központ is – évtizedek óta a (valaha maoista) kommunisták vannak hatalmon. Aki ezt nem tudja, egyből rájön, látva a házfalakra festett sarló- kalapácsos, vörös csillagos emblémájukat.

Folytatáshoz kattintson ide>> A hihetetlen kontrasztok országa (befejező rész)

 

Joomla SEF URLs by Artio