Interjú Farkas József György nyugalmazott újságíróval.

Farkas József György – aki látni szeretné visszafelé nyugodni le a napot...

Interjúalanyunk nyugdíjas újságíró, a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) kül- és biztonságpolitikai szakosztályának örökös tiszteletbeli elnöke. Vele beszélgetve már tudtuk: Jóska bácsit a hindi nyelv ismerete segítette abban, hogy közelebb kerüljön Indiához. Óbudán találkoztunk, és arra kértük, meséljen élményeiről, tapasztalatairól, munkásságáról. Ennek során némi betekintést nyerhettünk India hétköznapjaiba, gyásznapjaiba és a magyar-indiai kapcsolatokba is. Farkas József György indiai útibeszámolója itt olvasható>> Hihetetlen kontrasztok országa

Az interjút készítette: Bató Mária Magdolna és Bartalis Orsolya


Hindi tudásra az egyetemen tett szert. Miért választotta és mikor tanulta ezt a nyelvet?


Ez 1962-1968 között történt. Érettségi után, 1960-ban a szegedi egyetemen kezdtem tanulmányaimat, orosz-német szakon, de már akkor is érdekelt a külpolitika, s vele a diplomácia. Megkérdeztem a Népszabadságot, hogyan kerülhet be valaki a Külügyminisztériumba? Mire a laptól azt válaszolták, hogy „az elvtárs tanuljon nyelveket, akkor majd a külügy magához szólítja”.

Farkas József György

Másodév közepén megjelent egy hirdetés a dékáni hivatal előtt, hogy lehet külföldön ösztöndíjasként tanulni. Ott szerepelt a Szovjetunió is – és a diplomácia, mint választható szak. Levélben jelentkeztem, ezek után felhívtak a Külügyminisztériumba beszélgetésre, és körülbelül egy hónap múlva egyszer csak jött a levél, hogy fölvettek, mégpedig angol-hindi szakra. Így hát 1962-ben újrakezdtem az egyetemet, immáron Moszkvában, hindi volt a fő nyelv és utána az angol.

Korábban nem tanultam angolul, így be kellett pótolnom a lemaradást – és mindezt oroszul. Mellette még sok más, történelmi vonatkozású tantárgy szerepelt az „étlapon”. Ötödév második szemeszterében zajlott a szakmai gyakorlatunk, idehaza. (A szovjet csoporttársaimat már akkor kiküldték fél évre Indiába.) Bennünket a budapesti külügyminisztérium osztott szét, én a Magyar Televízióhoz (MTV), azon belül a híradó külpolitikai rovatához kerültem.

Nekem nagyon megtetszett az újságírói munka, és valószínűleg én meg nekik, mert két hónap után státuszt ajánlottak fel, amit fönn is tartottak, amíg végleg hazajöttem Moszkvából. Így történt, hogy államvizsga után – ami egyébként szinkronfordításból is állt – 1968 februárjától a televíziónál dolgoztam, 16 évig. Indiába első ízben azonban csak 1973-ban jutottam el, midőn az MTV moszkvai tudósítójaként én is elkísértem Leonyid Brezsnyev szovjet államfőt Delhibe.

Önt mindig is érdekelte a diplomácia. Napjainkban a politika és a nemzetközi kapcsolatok kényes terület. Hogyan lehetett tárgyilagos maradni olyan kérdésekben, amelyek egyes országok előnyeit elősegítették, esetenként visszaszorítva egy másik államot?

1968 a kádárizmus ideje volt Magyarországon. Az embernek már nem voltak olyan félelmei, hogy ha most rosszat mond, éjjel jön érte a fekete autó. Azonban működött bennünk némi öncenzúra és átláttuk, hogy mi az, ami nem igazán illik bele a magyar politika kereteibe. Ezzel együtt nem emlékszem, hogy valamelyik anyagomért utólag szégyellenem kellene magamat. Igyekeztünk úgy megfogalmazni anyagainkat, hogy utólag ne kapjunk a fejünkre; ezt hívták öncenzúrának.

Aztán sorra jöttek az indusok Magyarországra, és rendre én készítettem velük az interjúkat. A TV Híradó számára is egyfajta „bónusz” volt ez a hindi nyelvismeret, Lal Krisan Advani államtitkárral, későbbi belügyminiszterrel készített riportunk után szállóigévé vált, hogy a híradósok „mindent megtesznek a vendégért”.

Beszélne még első indiai útjáról nekünk egy keveset?

Először a szovjet vezető politikus sajtókíséretében mentem Indiába, ahogy azt korábban is meséltem. Ám a „brezsnyevi” beszámolók után budapesti főszerkesztőnktől kaptunk még pár nap maradhatást, hogy magyar tudósításokat vehessünk fel. Ekkor készítettünk riportot a sonepath-i villanylámpagyárban, amit a Tungsram épített az indiai mamutcég, a Birla megrendelésre, és éppen akkor lett kész.

1973-ban arrafelé még eléggé szokatlan volt, hogy egy indiai gyárban a fiatal munkások egyenruhába legyenek felöltözve. Ott álltak mellettük a magyar mérnökök, szakemberek, és magyarázták mit és hogyan kell csinálni. Harminc évvel később kellemes meglepetést okozott az új, német tulajdonosok számára, mikor kivittem DVD-n ezt a fehér-fekete filmanyagot a gyár indulásáról.

Nem sokkal korábban indult a magyar nyelvoktatás a delhi egyetemen. Vágó István tévé-személyiségünk édesapja volt a nyelvtanár, és a magyar nagykövetségen vettük fel egy órájukat, ezért átjöttek jó messziről, Ódelhiből a követségre, Újdelhibe. Sommázva: nem igaz, hogy tiltott volt magyarnak lennünk, csak éppen ismerni kellett azt a kaptárrendszert, amiben működtünk. És ez nem az, amikor az ember piros-fehér-zöld féltéglával veri a mellét.

Jóska bácsi találkozott Indira Gandhival, aki híresen erős és határozott személyiség volt. Emberi vagy női energiája bizonyára sokakat a hatalmába kerített. Hogyan történt ez önnel, hogyan tudta irányítani a beszélgetést?


Hát – sehogy nem tudtam irányítani. Ez ’84 nyarán történt, mikor a szikh szélsőségesek elfoglalták legfontosabb vallási központjukat, az amritszári Arany-templomot. Erről kellett volna helyszíni jelentést küldenem, de ki sem engedtek a fővárosból. Ám Túri Ferenc nagykövet jó kapcsolatainak köszönhetően interjút készíthettem Indira Gandhival, aki Magyarországnál nagyobb államok riportereit utasította vissza előtte, így igen hálás voltam, hogy fogadott.

Farkas József György Indira Gandhi interjú

Az Ashokából (legelőkelőbb szálloda Delhiben) hozattunk különlegesen szép virágcsokrot, ezután elindultunk sajtóattasénkkal a parlamentbe, ahol a miniszterelnök asszony ottani dolgozószobájában fogadott. A kérdéseket előtte be kellett küldeni. Négy kérdésünkre részletesen, a közép-európai olvasó számára is érthetően vázolta az indiai belpolitikai helyzetet, határozottan, összefogottan fogalmazott. Nekem eszembe sem jutott, hogy ezekben a válságterhes időkben még a magyar-indiai kapcsolatokról is faggassam, de ő figyelmeztetett, amikor már búcsúzni kezdtünk volna, hogy engem biztosan ez is érdekelhet.

A fotósa még elért indulás előtt a szállóban, és a kezembe nyomta a képet, amit az interjú során készített. Hazaérve ebédre fogadott a budapesti indiai nagykövet, mert én voltam az, aki látta Indira Gandhit, és ez olyan nagy dolog volt a számára, mintha láttam volna – mondjuk – Mahatma Gandhit. Mint nagy idők tanúja meséltem neki a találkozásról, megnyugtatva, hogy jó egészségnek örvend a hölgy.

Nem sokkal ezután Indira Gandhit szikh testőrei meggyilkolták, később fiát, Radzsiv Gandhit is megölték – őt tamil lázadók.
Jóska bácsi mindkettőről tudósított. Hogyan vélekedett az eseményekről?

Október végén lelőtték a hölgyet a szikh testőrei, akiket korábban ki akartak tenni a kormányőrségből, de Indira ellenezte. Ezt követően Delhiben és az országban pánik tört ki, elkezdődött a szikhek módszeres irtása is, például szikh taxisofőröket az autójukkal együtt gyújtottak fel. A budapesti indiai követség gyorsan kiadta a vízumot, szinte azonnal indulhattam is Delhibe.

Indiában nagyon gyorsan temetnek, három napon belül megtörténik az elhamvasztás. A követségen kaptam szállást, Delhiben rendkívüli állapot volt, és kijárási tilalom. A nagykövet megtiltotta, hogy kimenjek a városba, ahol folyt a lövöldözés és a gyújtogatás. Ám megjelent a katonai attasénk, aki elcsalt magával egy városnézésre, persze a pisztolyát készenlétben tartotta. Delhi kijárási tilalomban, emberek nélkül – fantasztikus filmbe illő látvány volt.

Farkas József György interjú

Aztán Radzsiv Gandhi, Indira fia vette át a kormányrudat, bár ő korábban sosem akart politikus lenni. Radzsiv pilóta volt az Indian Airlinesnál, ám ez úgy zajlott le, mint a királyi udvarban az öröklődés. Már a választások előtt azt sejtettem, hogy Radzsiv megnyeri, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy ő nem „hazug” politikus, hanem repülőgép-parancsnok. Az indiai átlagembernek szimpatikus volt, hogy képes a magasba emelni és ott tartani egy hatalmas „vasdarabot”...

Indira Gandhi mellett ön találkozott később Mohammed Attaur Rahmannal is, aki az ’56-os forradalom után számos magyar megmentésében közreműködött. Miért segített India Magyarországnak?

Az ötvenes évek közepén létesült az indiai követség Budapesten, ahová kiküldték ezt a bizonyos Rahmant, hogy addig is vigye az ügyeket, amíg egy nagykövetet idővel kineveznek. A szovjet csapatok ’56-ban a forradalmat leverték. Ezt látta Rahman, és érdeklődött azoktól, akikben már megbízott, hogy milyen kibontakozási lehetőségeket képzelnek el. Ilyen volt a Bibó csoport, amelynek tagjai között szerepelt Göncz Árpád is, mint fiatal író.

A magyar reformkörök javaslatait Göncz bevitte a követségre, ám azokat ki is kellett juttatni Indiába. Az amerikai, angol, francia, olasz külképviseleteket árgus szemmel figyelték az „intelligens szerviz” emberei, az indiait eleinte nem. Végül Baktay Ervin, a nagy India-kutató vitte ezeket a terveket az indiai követségről Bécsbe, így jutottak el Dzsavaharlal Nehru kormányfőhöz. Október 30-án Moszkvában még elfogadtak egy olyasféle párthatározatot, hogy „mindenki úgy építse a maga szocializmusát, ahogy neki tetszik.” Ennek alapján az el nem kötelezett országok, köztük India, igyekeztek hatni az oroszokra.

 Farkas József György

Közben itthon felfigyeltek arra, hogy az indiaiaknál is tapasztalható olyan mozgás, ami nem kívánatos – így kiálltak a bőrkabátosok a Rózsadombon bérelt házzal szembe. Amikor Rahman kikísérte Göncz Árpádot, akkor látták, hogy figyelik őket. Erre elkezdték hangosan a ház festésével kapcsolatos szakmai kérdéseket megvitatni. Utána Gönczről a követségen belül mindig úgy beszéltek, hogy A Festő. Hamarosan lekapcsolták a Bibó-csoportot és akasztófára is számíthattak...

Később azonban, feltehetően indiai hatásra halálbüntetés helyett hosszú börtönnel sújtották a csoport tagjait. Minderről 1990-ben halottam először, a budapesti indiai nagykövet árulta el. Nemsokára rá kimentem Delhibe, és Rahman, a nyugalmazott indiai diplomata a követségünkön, némi poharazgatás közben elmesélte a történetet. Amikor az interjú itthon megjelent, támadt nagy csodálkozás, mert addig szinte senki sem tudta, hogy ez így történt.

Egész pályafutását végigkísérte az Indiával való kapcsolat. Elmondható-e, hogy az India és Magyarország közötti viszonyt a politikai vagy éppen vallási hovatartozást félre tevő barátságos hangulat jellemezte? Vagy akadtak azért összetűzések is?

Először is nem vagyunk ugyanolyan súlycsoportban és messze is esünk egymástól. Ugyanakkor a magyarok mindig érdeklődtek India iránt. Jóllehet Kőrösi Csoma Sándor azért ment valójában arra, hogy a magyarok őseit keresse, de ha már ott járt, akkor több mint egy évtizeden át foglalkozott nyelvi és más kutatásokkal, a nevéhez kapcsolódik az első tibeti-angol szótár is. Érdemeit napjainkban is kifejezetten tisztelik az indiai tudományos körökben. De megemlíthetem Stein Aurélt is, aki a Takla-Makán és a Góbi sivatagban folytatott ásatásokat, majd gyűjteményét a delhi múzeumnak ajándékozta. Vagy Amrita Sher-Gil indiai modern festőművésznőt, Baktay Ervin unokahúgát...

Tehát a magyar-indiai kapcsolatokban én olyasmit, hogy valamiért összerúgtuk volna a port nemzetközi színtéren, soha nem hallottam, nem is tapasztaltam. India általában békeszerető államnak mondja magát, némi nagyhatalmi allűrök ellenére. Szóval nincs a magyar-indiai kapcsolatokban tudomásom szerint sötét oldal. Kereskedelmi téren most inkább az indusok jönnek ide. Adatkezelő központot létesített a Tata cég, az Apollo Tires gumigyár is indiai tulajdonú. Hogy mi ott mit alakítunk, nem tudnám megmondani, nyugdíjasként jószerint kiestem az aktív kapcsolatok tanulmányozásából.

Indiai politikusokon kívül más ottani személyiségekkel is találkozott már, például Bollywood sztárjával, Amitabh Bachchannal. Jóska bácsi melyik szintéren tudott otthonosabban mozogni?

Hát csakis a külpolitikában mozgok otthonosabban. A celebeket csupán színesítik a képek. Pesten sokszor rendeztek indiai napokat, azokról is általában beszámoltunk. Egyszer a Bombay Taj Mahal szállóból voltak itt, és a pesti Intercontinentalban bonyolították le a maguk indiai hetét – egy energikus menedzser hölggyel készítettem interjút. Később felkerestem őt, amikor a szállodájukban laktam Bombayben (akkor még nem nevezték vissza Mumbainak), és nagyon örült, végigmutogatta nem jelentéktelen „birodalmát”.

Akadt több ilyen találkozásom, amikor hosszú évek múltán sem felejtettek el indiai ismerőseim. Ha az ember nem nagyképűsködik, nem „rázza magát”, akkor szívesebben emlékeznek rá vissza. De ehhez a tanulsághoz nem kell Indiáig szaladni...

Ami az indiai táncokat illeti, tudtam, hogy abban minden mozdulatnak jelentése van. Egy tánccsoport fellépéséhez forgattunk előzetest, ahol a gurut megkértem, hogy sorolja el ezeket. Hindiül magyarázott, közben mutogatta a különböző variációkat. Majd megkönnyebbülten le akart lépni, ám megkértem, hogy mindezt mondja el angolul is, mert körülbelül csak az „és”-eket értettem az egészből, mivel szinte teljesen vallási szakkifejezések voltak, azok is inkább szanszkritül...

Amitabh Bachchan valóban nagy sztár odakint, mondjuk egy indiai Latinovits. Természetesen csak pozitív szerepeket alakít, mert az „ő kedves közönsége” ahhoz van szokva. Negatív szerepe esetén szerintem polgárháború törne ki. Egy magyar rendezőnek, aki Poonában a filmfőiskolán is tanított, Gaál Istvánnak köszönhetően, számos filmet rendeztek Magyarországon az indaiak, például a „Hum dil de chuke sanam” vagyis „Már másé a szívem” című szuperprodukciót. Így jött később Amitabh Bachchan is Pestre, és rendőrfelügyelőt alakítva „üldözte a bűnözőket” a Népművészeti Múzeum oszlopcsarnokában. A nagykövet asszony, Lakshmi Puri meghívta a sztárt a követségre egy fogadásra s akkor volt alkalmam beszélgetni vele, miután az indiai kolónia hódolatait bezsebelte.

Indiában a személyiség kialakulásához inkább hozzájárul a vallás, mint itt Magyarországon vagy akár nyugaton. Jóska bácsi szerint hogyan jelent meg a spiritualitás a különböző személyek esetében, esetleg mennyiben befolyásolja őket a társadalomban elfoglalt pozíciójuk?

Tapasztalatom szerit minél magasabb pozícióba kerül az illető, annál kevésbé figyel oda, mert akkor nem érzi szükségét annak, hogy ideologizálja a dolgokat. Indiában a leginkább követett vallás, szinte nemzeti hagyomány a hinduizmus. Bár azt állítják, hogy minden vallás egyforma, legyen buddhizmus meg hasonlók, nem mindenhol láttam ezt érvényesülni. Azért mindenkinek a sajátja a legigazibb...

Farkas József György

Nagyon sokat utazott, és sok érdekes történetet hallottunk már mi is Jóska bácsitól. Azonban van-e olyan „sztorija”, amelynek a megírására nem adódott alkalom, de szeretné esetleg, hogy többen megismerjék?

Az 1980-as év volt elég emlékezetes számomra. Akkor engedték fel Farkas Bertalant szovjet űrhajóval a kozmoszba. Abban a szerencsében részesültem, hogy Bajkonurban, az űrrepülőtéren jelen lehettem újságíróként az indításánál is, majd egy hétre rá az érkezésnél is. Ugyanennek az évnek az őszén kint jártam az Egyesült Államokban, egy hónapos amerikai ösztöndíjjal. Houstonban megnézhettem, hogy odaát hogyan csinálják, körbe is kísértek. A laboratóriumban volt egy szoba, ahol holdköveket tanulmányoztak. Amikor odaértünk, épp két űrruhába öltözött „kutató” vizsgálta az asztronautáik által a Holdról hozott köveket.

Ellátogathattam Hawaii-ra is, ahol a honolului egyetemen bementem egy hindi nyelvórára. Éppen bedöglött a vetítőgép, a pedagógus, hirtelen nem tudta, hogy tartsa meg az órát. Aztán azt mondta a hallgatóknak, hogy itt van ez az úr Magyarországról, lehet tőle kérdezni, amit akarnak. Tanári ötletnek régen volt ilyen sikere, kérdések tucatjaival árasztottak el ott, a Föld másik oldalán...

Visszatekintve hosszú utamra, háromszor voltam állandó tudósító: Moszkva, ezt követően Berlin (Kelet és Nyugat), utána Prága, majd a csehszlovák szétválás után átköltöztem Pozsonyba, (de maradtam akkreditálva Prágában is), sőt a végén még Bécs is – Pozsonyból át-átruccanva. Aztán ezek az országok, ahonnan tudósítottam: Szovjetunió, Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia – megszűntek... Nagyjából ötven országban jártam, de mindig az északi féltekén. Kissé azért bánom, hogy nem jutottam el a délire is, mert szerettem volna látni, ahogy a Nap „visszafelé” halad.

 

 

 

 

 

Joomla SEF URLs by Artio