Leveles Zoltán írása

A templomokban is tűzzel indul a nap. Jóval a napkelte előtt, amikor még alszik a város, a templomokban már nagy élet folyik. Akár ezerfős tömegek is tolonghatnak az oltár körül, hogy részt vegyenek a hajnali istentiszteleten. De mi szükség a szertartásra? Miért ne volna elég spontán módon leülni a folyóparton, lazán elmélyülni, s naphosszat elmélázgatni? Miért érezheti úgy a külső szemlélő, hogy elvész a lényeg a rituáléban?

 

Leveles Zoltán írása

 

 

A lényeg valóban háttérbe szorulhat a szertartásban, mint ahogyan a születésnap körüli ceremónia is okafogyottá válik, ha nem a szeretet az alapmotivációja. Hasonlóan, egy spirituális rítus alapmotivációja a Transzcendens ünneplése, a lelki önmegvalósítás és az egész világ iránti együttérzés felébresztése. A szertartás olyan, mint kisdiáknak a szamárvezető, folyónak a meder. Segíti a gyakorlót az elmélyülésben.

Az árati, a hindu istentisztelet során felajánlásra kerül az öt anyagi elem: föld, víz, tűz, levegő és éter. A szertartás kezdetét a kagylókürt misztikus hangjának felbúgása jelzi. A kagylókürt az égi jó hírt hivatott szertekürtölni, s egyben invitálja a híveket a Transzcendens felé való törekvésre. A szertartás füstölő felajánlásával folytatódik. A füstölő parazsa misztikus illatával beteríti az ájtatosság helyszínét. Megtisztítja a levegőt, ünnepélyesebbé teszi a hajnali meditáció helyszínét, segít az elmélyülésben megtapasztalni a lelki szférát. A megtisztult elmét jelképezi. Mintha lángra lobbanna a gyakorló szíve, amikor a füstölő parazsa után a tisztított vajból készült lámpásokkal kezd körözni a pap az oltár előtt. A világosságot adó tűz beragyogja az egész templomot. A pap a mécsessel képzeletbeli karikákat rajzol a levegőbe. A köröző tűz körbetáncolja az oltárt és az odasereglő híveket. A sejtelmes félhomályban az ide-oda hajladozó láng táncra kéri a falra vetődött árnyakat is, mintha együtt ünnepelnék a világ létezését. Aztán a tisztító tüzet körbeviszik a hívek között, hogy mindenki részesülhessen áldásából. A tűz után a vízfelajánlás következik. A víz a tűzhöz hasonlóan tisztít, minden tisztább lesz, amivel érintkezik. A vízfelajánlás egy képzeletbeli fürösztés. Az oltáron imádott Istenség által megszentelt vizet a hívekre spriccelik, mintha így csillapodna az Isten iránti vágyakozásuk szomja, s elmosná nemkívánatos gondolataikat. A mentális fürdőzés után a képzeletbeli szárazra törlés következik, ekkor ajánlja fel a pap a kendőt. Ezután virágfelajánlással ünneplik az égieket, s végül pávatollból és jakfarokból készült legyezővel hűsítik Istenüket. A pávatoll-legyező a levegőt, a jakfarok-legyező az étert jelképezi. A sikeres szertartás végét az újra égbe harsanó kagylókürt búgása jelzi.

A hívek közül még néhányan énekelnek, mások egy félreeső helyen leülnek és hajnali szanszkrit himnuszokat zengnek. Akad, aki egy lámpás mellé kuporodva tanulmányozza a védikus irodalmat, vagy éppen egy sötétebb zugba telepszik, hogy hajnali meditációjába kezdjen. Előfordulhat az is, hogy az ájtatosság végén a templom kertjében jógagyakorlatokkal egybekötött elmélyüléssel várják a felkelő Napot. Mikor már beszűrődik a napfény a templom oszlopai között, még járnak egyet a kerengőn, végül mindenki hazatér, hogy a társadalom és a család hasznos tagjaként a világ szolgálatára lehessenek. Lehet, hogy valaki a templomból gyárigazgatói székébe ül, más a diákpadba vagy éppen egy banános pult mögé. A templomi életben mindenki egyenlő. A templom végül elcsendesül néhány órára, hogy aztán a déli szertartásnál újra megszólaljon a kagylókürt reményt adó hangja. Egy-egy nagyhangú zarándokcsoport persze bármikor feltűnhet. Dobjaikkal és cintányérjaikkal énekelnek egy kicsit, aztán továbbmennek. Nagyobb templomokba folyamatosan érkeznek a zarándokok. A leglátogatottabbakba akár napokig tartó sorban állás árán juthat be a zarándok a főoltár elé.

Joomla SEF URLs by Artio