Leveles Zoltán írása

A hajnali istentisztelet előtt húsz perccel léptünk be a már félig megtelt templomba. A hívek a földön ülve énekelték imáikat. Egyre csak dagadt a tömeg, s ahogy az oltár ajtaja megnyílt, mintha csak ezrek kiáltottak volna fel égnek emelt karokkal: Sri Bhagaván kí dzsáj! – dicsőség a Mindenhatónak! A templom közepéről figyeltem a történéseket. Ráláttam az oltárra. Hatalmas szemekkel nézett rám az imádott istenség. Néztem Őt én is. Mint egy pokrócba tekert, fázós gyermek, úgy állt az oltáron, csak a feje látszódott ki a színes kendők közül. A hívek éneke betöltötte a templomot. Azt nem tudom, hogyan, de rajtam kívül mindenki közelebb került az oltárhoz. Addig-addig furakodtak, míg csak a lehető legközelebb nem kerültek. Én pedig egyre hátrébb sodródtam... Eltaszítana magától a Legfelsőbb? Nem kíván látni engem? Értem már, törekedni kell! Ha az ember csak egy helyben topog az isteni ösvényen, akkor egyre távolodik a cél. Tapossak az emberek lábára? Ez volna a nemes ösvény Isten felé? S a tömeg hol közelebb vitt az oltárhoz, hol hátrataszított. Magatehetetlen voltam. A környezetem vitt magával. Ahová mentek a többiek, oda mentem én is. Aztán, hogy ringatóztam a tömegben, egyszer csak megnyílt az út: szemtől szemben az Istenség előtt álltam.

 

Leveles Zoltán cikke

 

A tömeg csak énekelt, ünnepelt fennhangon, Istent dicsőítették. Az istentisztelet végén a szertartást végző papok a kegyszoborról letekerték a kendőket. Egyiket a másik után. Mit csinálhatnak azokkal a kendőkkel, amiket leszednek? Lehet, hogy ereklyeként néha a legeslegszerencsésebbek megkaphatják?

A kegyszobor végül egyetlen törülközővel körbetekerve állt az éneklő hívek előtt. Kezdődhetett a nyilvános fürdetés. A hinduk imádott Istenségüket tejben-vajban fürösztik. Valahol minden reggel, másutt csak nagyobb ünnepeken, különféle szokások szerint. A fürdetés általában nem nyilvános, csak a közreműködő papok lehetnek jelen. Valahol azonban a hívek minden reggel végignézhetik a fürdetési ceremóniát.

A fürdetés befejeztével megoszlott a tömeg: a hívek egy része körbejárta a templomot, valaki hazatért, míg egy csoport leült a templomban védikus mantrákat recitálni. Közéjük ültem én is. Asszonyok és férfiak nagy áhítattal zengték az óind verseket, ki lehunyt szemmel, míg mások rám-rám pillantva figyeltek. A lopott pillantások egy-egy kedves mosollyal vagy fejbiccentéssel ajándékoztak meg.

Már több mint negyed órája hallgattam a misztikus dallamú recitálást, amikor arra gondoltam, itt az ideje, hogy én is körbejárjam a templomot. El is indultam. Mindjárt az első körnél, az egyik pap köré csoportosult kisebb tömegből valaki odaintett. Igyekeztem nem észrevenni. Szerettem volna békességben körbejárni a templomot, hogy emlékezhessek a Legfelsőbbre, ezért jöttem ide... A pappal tárgyaló ember, aki egyébként a szertartás közben figyelt engem, elém lépett, megragadta a kezem és odavezetett a pap elé. Leültettek. A következő pillanatban feltörő üdvrivalgás: Srí Bhagavan kí dzsáj, dicsőség a Legfelsőbbnek! – és a nyakamba hulló pehelykönnyű kendő meglágyította szívem. Tudtam, hogy ez a kendő néhány perccel azelőtt még az Istenség vállát melegítette. Aztán kezembe került még néhány, az oltáron felajánlott édesség is. Végül megköszönték, hogy eljöttem templomukba, én pedig valahogyan továbbszédelegtem.

A következő körnél már senki sem volt ott. Ám a kendő simogatásáról tudom, hogy nem csak álom volt.

Joomla SEF URLs by Artio