Reggeli séta egy vidéki kis faluban. Egy barátomnál töltök néhány napot. Céltalanul bolyongok, hogy többet időzhessek a mesés utcákban. Javában pezseg már az élet. A házsor végén csordogáló pataknál gyermekfürdetés, a főzésről visszamaradt kormos edények elsúrolása, gondos fogmosás, banánlevélvágás susogása, madarak éneke, majmok kiabálása, templomi csengő. Egy kunyhó oszlopos verandájának földjén tágra nyílt szemű gyermekek tanárukkal ücsörögnek, s hangosan mondják fel a leckét. Megállok előttük. Két világ találkozik. Vagy visszautaztam volna az évszázadokban? A tananyag ismételgetése közben ők is kíváncsian mustrálják az elébük toppanó idegent. Üdítő tekintetükkel és meglepő nyugalmukkal egy még messzibb világba érkezem. Megbabonázva lépkedek tovább a színes házikók között. Visszaérek vendéglátóim háza elé.

A vidéki család zsúpfödeles házikójának égszínkék fala csalogatóan invitált. Ahogyan belépek a kis kalyibába, valóságos varázsvilág tárul elém. A házigazda nyugdíjazás előtt álló tanító. Feleségével, két fiával és újdonsült menyével él egy fedél alatt. Egy lánya is van, aki örökbefogadott gyermek, de már kirepült a családi fészekből. Két fiuk születése után, meséli a házigazda, úgy érezték feleségével, hogy életük akkor lesz teljes, ha egy leánygyermeket is kiházasítanak. Ezért fogadták örökbe egy kisdiákjukat.

A család körém ül. Legkedvesebb rokonukként csodálnak. A gazdaasszony hűs limonádéval kínál, majd nem sokkal azután menye levéltányéron édességet hoz. A háziak széles mosollyal gyönyörködnek, ahogyan a vendég kissé ügyetlen mozdulatokkal kergeti a levéltányéron hempergő, friss kókuszból készült finomságokat. Ezután következik az ebéd. Az asszonyok szolgálják fel a sokfogásos lakomát. Csak egy adagot hoznak. A férfiak barátságosan jelezik, hogy fogjak hozzá az ebédhez. Hosszas unszolás után sikerült a házigazda fiát rávennem, hogy velem egyen, de a családfő tántoríthatatlan maradt.

Végigbeszélgetjük az ebédet. A házigazda először arról mesélt, hogy a védikus tanácsok alapján a vendégnek Istennek kijáró tiszteletet adnak, ahogyan szanszkritul mondják: athiti devo bhava. „Nagy megtiszteltetésnek vesszük, ha vendég érkezik a házhoz. Ilyenkor a Legfelsőbb teszi próbára a vendéglátókat, hogy megtudja, Őt vajon milyen szívvel fogadná a család. Először egyék a vendég, s utána a házigazda. Ha a családban jó a hangulat, akkor vonzza a látogatót, s így vonzza Istent is. Úgy szeretnénk élni, hogy Isten felfigyeljen ránk. Édesapám arra tanított, hogy mindig figyeljek környezetemre. Lehet, hogy én jól érzem magam, de ha a környezetem elégedetlen, akkor minden bizonnyal hibásan teszek valamit. Figyeljek és kérdezzek, miért érzem úgy, hogy a környezetemben aggodalmat okozok. Járjak utána, szálljak magamba, s ha kell, kérdezzem meg, aztán pedig változtassak."

Közben lassan ebédem végéhez érek. A házigazda alázattal elnézést kér, s azzal otthagy bennünket. Hamar visszaér egy tál édességgel a kezében, és csak annyit mond: „Ezt én készítettem..."

Joomla SEF URLs by Artio