„Művészet nincs eszme, ideál, emberi értékek keresése nélkül"

A vegetarianizmus értelme c. cikksorozat jelen írása Nagy Imréről, a vegetárius nagybányai festőről és a tudatos művészetről szól.
A cikksorozatot 2008 őszén indítottunk, az eddig megjelent írások Hindhédéről, a dán élelmezési miniszterről és Thoreau-ról, az amerikai filozófusról szóltak. A cikkek az India Hangja korábbi számaiban olvashatók.

Noé bárkája felé

„Művészet nincs eszme, ideál, emberi értékek keresése nélkül" mondta a zsögödi festő, Nagy Imre.

A nagybányai iskolához tartozó festő 1893-ban született Csíkzsögödön. Egész festészetet ezen értékek, eszmék keresésére és megjelenítésére fordította, nem csak hogy nem kedvelte az úgynevezett l'art pour l'art művészetet, hanem úgy gondolta, hogy az valójában nem is létezik. Nagy Imre címként használt művészet-meghatározása – tulajdonképpen azonos a tudatos művészet alkotásmódjával. Minden, a tudatos művészet körébe tartozó alkotás célja ugyanez, hogy értékeket, ideákat jelenítsen meg.
A tudatos művészet – különböző alkotók, közös érték-alapú mozgalma – Magyarországon még kevéssé ismert, és csak kevés művész gyakorolja. Ettől függetlenül, voltak, és vannak is olyan alkotók, akik művészeti törekvéseit nem annyira különböző irányzatok, hanem saját tudatosságuk határozza meg. Az idei, 40. filmszemlén mutatták be Dékány István, a festőről szóló dokumentumfilmjét.

Nagy Imre egész életét a természetközelség jellemezte.

Leonardo da Vincihez hasonlóna Nagy imre festőművész is volt vegetáriánus. Gyermekkorában a falusi, erdei tájon keresztül gyalog járt iskolába. Úgy érezte, hogy itt, a természetben többet tanult, mint az iskolában. Az iskola okozta szenvedésekért a festés, rajzolás nyújtott neki némi vigaszt.

Az I. Világháború alatt besorozott katona volt, majd Budapestre ment tanulni. Ekkor már tudatosan szemlélte saját magát, és az őt körülvevő világot, embereket is. „Felmértem az embereket", mondta, „és láttam, ki merre fejlődik". 7 év Budapesten töltött idő után jött rá, hogy az „aszfaltkultúra" nem neki való.
Ezután, 32 évesen visszament Zsögödre, és nem fogadta el a felkínált gimnáziumi állást. Hetekig, hónapokig csak hallgatott, majd „új emberré váltam", mesélte magáról utólag. Majd szülei földjén gazdálkodni kezdett, és ezután „képeimen megjelent az élet".

Egyre elismertebb, és egyre jobban kereső festő vált belőle. Festészete egyre inkább letisztult, és világossá vált számára, hogy a természetet nem meghaladni, hanem csak utánozni szabad.
Az ember „nagy tévedése", ha nem ismeri fel, mindent a természettől kap, és így a természetet felborítani nem szabad.
Az államosításig, tehát több mint 20 évig, saját gazdaságában dolgozik, majd a kolozsvári cukorgyárban, a békási erőműben.
Soha nem nősült meg, a házasságról azt tartotta, hogy vagy semmit sem, vagy mindent kell tudnia egy kapcsolatnak. Bármilyen kompromisszum nevetségesnek tűnt számára.

Úgy tudta, hogy „az ember minden tevékenysége a boldogságra irányul" (így az övé is), és az erre irányuló alázatos keresésben Isten felé nyújtjuk karunkat.
Egy rövid ideig a Kolozsváron, a képzőművészeti egyetemen tanít. Erről az időszakról, de talán egész életéről is, ezt mondja: „bele kell keveredni az életbe, mint a disznó a sárba, még akkor is, ha lekopik a szőre".

1976-ban, 83 évesen halt meg.

 

Kassai Melinda

Joomla SEF URLs by Artio