bittner meenakshi_dora_1295040_6454Mikor először megérkeztem Indiába, egész pontosan a dél-indiai Chennai-ba, éjjel landolt a gépünk. Fél éjszakát kellett csak várni, hogy a repülőtér, taxi, szálloda után végre kiléphessek az utcára, az „igazi életbe", a spontán létezésbe. Fél éjszaka elég volt ahhoz, hogy az otthonról hozott megfázásomból reggelre magas láz legyen. Három-négy nap is eltelt, mire lábra álltam és végre az ámulat áhított napjai jöttek. A magas láz után mintha újjá születtem volna, mindjárt egy távoli bolygón. Csecsemő voltam, minden nagyon új volt, semmi sem magától értetődő. Illetve valami mégis, az emberek nyílt, beszédes és erős tekintete és mimikája, mely sokkal több figyelmet igényel, és sokkal többet közöl, egyben sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint amennyit itthon megszoktunk, mondhatnám amennyire nálunk szokás vagy illik egyáltalán egymás arcába nézni. 
Olyan igazodási pontot találtam, amely azt sugallta, hogy otthon vagyok, jobban, mint bármikor is éreztem, és mintha mindenkit ismernék valahonnan vagy láttam volna már valahol. Mintha senki sem takargatná szándékait, vagy takargatva is leplezetlenek azok, mert nyíltan rezdülnek az arcok, mint gyerekkorunkban.

Az indiai klasszikus táncokat is az arcjáték és gesztusnyelv az úgynevezett abhinaya különbözteti meg leginkább a tánc egyéb stílusaitól. Ez az archaikus színészi játék, mely minden érzelmet művészi módon, de azzal a tökéletességgel és sokrétűséggel hivatott közölni, melyre utoljára a csecsemők és kisgyerekek vállalkoznak.

A tánc eredete Indiában a Védákig vezethető vissza; számos bizonyíték áll bennük arra vonatkozóan, hogy a tánc eredetileg része volt a természeti isteneknek szóló rituáléknak. Az epikus kor műveiben, a Rámájanában és a Mahábháratában utalásokat találunk arra, hogy a táncot egyaránt használták istentiszteletek részeként és szórakoztatásra is. A tánc azonban leginkább India templomaiban virágzott, ahol a napi szertartások része volt. A templomi táncok nritta-ból és abhinaya-ból épülnek fel. A nritta ritmuson alapuló tiszta táncot jelöl.

Az abhinaya négyrétű kifejezési rendszer, az angika, vacika, aharya és sattvika abhinaya-ból áll.
Az angika abhinaya a kezeket, lábakat használja kifejezőeszközként, ide tartoznak a mudrák, mely a kézmozdulatok rögzített jelrendszere. Vacika abhinaya alatt a párbeszédeken, vagy manapság inkább a dalok szövegein keresztül történő kifejezést értjük, az aharya abhinaya alatt pedig a táncos öltözékét. A legfontosabb és legnehezebb a sattvika abhinaya, vagyis az arckifejezések használata az érzelmek és érzések megjelenítésére, és egyben ez az, mely univerzálissá teszi ma is India klasszikus táncait, hiszen lehet, hogy elszoktunk az olvasásuktól, de mégis értjük, mindenki érti az arcon kiülő, rezdülő, vibráló érzelmeinket, melyek nem különböznek egymástól az egész világon. Például, ezért szinkronizálhatóak a filmek, mert csak a nyelv az, ami elválaszt bennünket, az érzelmeink ösztönösek, közösek és érthetők.

Így hát..."szívével lát igazán az ember", ha India utcáin, piacain, tengerpartjain bolyong, vagy ha indiai táncelőadásokon ül, melyek más dimenziókat hivatottak közvetíteni, mint amit spontán az értelmünkkel is megfigyelhetnénk.

Írta: Bittner Meenakshi Dóra

Joomla SEF URLs by Artio